Nehezen realizálódott a fejemben ennek a szobornak a gondolata. Sokáig tartott, mert számomra a szokatlan volt, hogy amíg az eddigi műveimben az üzenethez kerestem a megfelelő médiumokat, megjelenítéseket, addíg a diploma munkámnál ez az folyamat fordítva történt. Hamarabb jött létre a forma és az anyag kapcsolata, maga a szobor képe, mint az üzenet. Egy meg nem fogalmazott belső folyamat eredménye. Miért akarom? Mit akarok üzenni? Ezekre a kérdésekre nem tudtam válaszokat adni. Ekkor tanácsolták, egy konzultáció során, hogy elemezzem az utóbbi öt évem művészetét, (ami valójában hat év). Jó tanács volt. Pár napra rá megértettem, hogy tényleg itt az ideje elemeznem a művészetem. Kételkedtem, vajon elég távol tudok-e kerülni önmagamtól ahhoz, hogy külső szemlélőként objektívan elemezzem a saját művészetem. Ez a kétség most is érvényes. Pozíció keresés önmagamban. Az utóbbi hat év terméséből válogattam ki azokat a műveket, melyek értelmezése segíthet megtalálni a válaszokat a szoborhoz. Szűkíteném a kört, azon műtárgyak halmazára melyek szerepeltek a tanszéki bemutatókon.
Diploma előtt egy évig nem jártam szakmai órákra az intermédián. Ennek az egyik oka alkotói válság volt. Úgy éreztem, nem tudok személyeset alkotni, tele vagyok, mintha az előző években tanultak felülkerekedtek volna az egyéni érzéseimen. Háttérbe szorultak az emóciók. Nem éreztem azt, hogy erőltetett módon mondok le egy ösztönszükséglet kielégítéséről. Én a művészetet belső indíttatásból művelem, leginkább a saját örömömre, miközben tudom, hogy az alkotás más funkciókat is betölt. Ki kellett lépnem az iskolai közegből, feltöltődni, rendezni a viszonyom a művészetemmel. Négy év után terhessé vált az egyetem, kötelezőnek éreztem az alkotások létrehozását. Nem okozott örömet az alkotás. Ilyenkor a tevékenységem nívója erőteljesen csökken. Meg kell találni önmagamat újra, de egy más úton mint az eddigiekben. A dolgozatomban megpróbálom megkeresni a válaszokat arra, hogy honnan származik a belső késztetés a szobor létrehozására, van-e a művészetemben egy jól kiolvasható nyomvonal, amin elhelyezkedhet a diplomamű. Léteznek-e irányok melyek mentén haladok? Feltérképezem ezeket a lehetséges kapcsolatokat. Rendezem a műveimet tematikailag. Nem láttam külső szemlélőként, nem külső szemlélőként, inkább kellő távolságból. Nem csak nem láttam, nem is akartam látni, nem Éreztem késztetést az önelemzésemhez. Külön-külön elemeztem a műveimet, de egy nagyobb összefüggés rendszerben nem. Számomra ez egy nagy kihívás volt. Ebben a műben két, általam fontosnak ítélt dolog találkozik. Az egyik a hulladék felhasználása, a másik az étellel való kapcsolatom. Lehet, hogy nem kellene kettéválasztanom, hiszen maga az elfogyasztott étel teremtette az alapanyagot a műhöz. A diploma dolgozat írásáig, egyszerűen nem vettem észre hogy a művészetem jelentős része kapcsolódik az étkezéshez. Szeretek főzni, piacra járni, az étellel kapcsolatban minden érdekel.
Művészettörténeti vonatkozásban két irányzatra szeretnék hivatkozni. Az Eat Art-ra az étellel való kapcsolat miatt, és az Art Brut-re a formai megjelenés, anyagválasztás tekintetében. Konkrétan egyikbe sem szeretném sorolni a szobrot. A metszéspontok jól láthatóak. George Plumb1 üres üvegekből építette a házát Kanadában melynek címet is adott, Glass Castle, öt szobás, És a kerttel együtt 200000 üveget használt fel. A francia Robert Vasseur2 kagylókkal borította be saját házának falait kívül belül. A művészettörténészek a Art Brut és az Outsider Art stílusba sorolják őket. Az Art Brut terminológiája Jean Dubuffet-vel kapcsolatba merült fel, ő volt az első akit a mainstreim befogadott. Valójában a második az elsőnek a szinonimája, de mégis eltér annyiban, hogy a művészek elszigetelve alkotnak, nincsen kapcsolatuk a mainstream-mel, a művészeti közeg nem tud róluk. Nem tekintik önmagukat művésznek. Ettől függetlenül ugyanazokat az alapanyagokat használják. Étel, ital maradékok, például kagylóhéjak, kólásüvegek, szemétbe kerülő csomagolások, természetes csomagolások, plusz a képzelet kimeríthetetlen tárháza, művészetük alapanyaga. Másodikos koromban fedeztem fel ezt a műfajt. Lenyűgözött a naivitásuk, és a gyűjtőszenvedélyük. A művészetük kontextus-függő. A jelen korban kitágult az értelmezési területe e műfajnak az, urbánus területen a terror garffitire vagy Oláh Mara, Stark Attila festményeire, vagy Galbovy Attila - Péli Barna alkotópáros szobraira, megrendezett tereire gondolhatunk.
Az Eat Art szerepe a művészet történetében megkerülhetetlen. Az érzékelés egyik legösszetettebb formája. Daniel Spoerri művészetében jelent meg először ez a szó 1961-ben, aki később, 1970-ben Eat Art éttermet is üzemeltetett, ahol az étkezés utáni maradékokat, eszközöket, mindent, ami az asztalon található, ragasztóanyag segítségével rárögzített az asztalra és felakasztotta a falra mint egy festményt. Maurizio Savini, olasz kortárs szobrászművész, rágógumiból készít életnagyságú figurákat. Sajnos nem rágja meg, hanem meghagyja neki az eredeti ipari formát és a rugalmasságát kihasználva formára hajlítja. Főzéssel kapcsolatos versenyeken rengeteg szobrot készítenek ételből, cukorból, csokoládéból, vajból. De ezek mellett minden elképzelhető, ehető anyaghoz hozzányúlnak. A kínaiak külön versenyeket rendeznek a dinnyefaragás témakörében, a japánoknál hatalmas divat lett a kocka dinnye és egyéb meghökkentő zöldség-gyümölcs torzítás. Szeretnék egy magyar példát is említeni: Vándor Csaba magokból építette a Szent Ferenc eteti a madarakat című szobrát (2005), amelyet a felállítás után a madarak néhány nap alatt elfogyasztottak. Hasonló attitűdöt képvisel a tojáshéj művészete. A tojást megeszik, a természetes csomagolást művészeti alapanyagként kezelik. A Food is Art nevezetű angol cég (www.foodisart.co.uk) ételből készült megrendeléseket teljesít. Személyes kedvencem tőlük a Smarties cukorkából kirakott Marilyn Monroe festmény Andy Warholtól. Persze ezen művek jelentős része giccsbe hajló és rezeg alattuk a léc.
Művészetemben jelentős szerepet kap a hulladék felhasználása. 2004-től használok nyomdahibákat és térbeli betűmaradékokat. Az egyikből térbeli konstrukciókat, a másikból táblaképeket készítek a mai napig. Az állandó munkahelyemről szereztem be az alapanyagokat. Sokat jártam nyomdákban, és vizuálisan érdekesnek találtam a nyomdahibás nyomatokat. Pontosabban, ezek nem rosszul sikerült nyomatok voltak, hanem a gép tisztítása során üres lapokat tesznek a gépbe, ezek végig mennek a rendszeren és rájuk ragad a dobokon maradt festék.
A tojással kapcsolatban két alkotásom említeném meg 2006-ból. Az egyik A születés című analóg, fekete-fehér fotográfia, amelyben egy olyan tojást használtam témaként ami megrekedt a tyúkban, s ezért nem sima a héj felülete, hullámos, domborzathoz hasonlítható. A nemi szervemet a lábaim közé fogtam, Így imitálva azt hogy nő vagyok, és a nemi szervemből emelem ki a tojást, amit csirkéből vágott ínszalagokkal és egyéb nyálkás dolgokkal borítottam be. Az okostojás című videó. A mű egy kritikai hozzáállást fogalmaz meg a mozgóképpel kapcsolatban, hihetünk-e a videónak, hihetünk-e a szemünknek? Ennél a műnél fontos tudni, hogy nem manipulált a videó. A szereplők egy hatdarabos tojástartóból egyesével veszik ki a tojásokat, és mielőtt feltörik megmondják, hány sárgája van a tojásnak. A mű akkor válik érdekessé amikor azt mondja a szereplő hogy kettő és tényleg két sárgája van a tojásnak. A műveletet három szereplő végzi el egymás után. Az Autonómia Államban történt eventek alatt Szilágyi Kornéllal mindig főztünk a résztvevőknek. Saját, nemzeti receptet is készítettünk az állam számára. Általában 30-40 adagot főztünk, és az étel elkészítése és elfogyasztása együtt fontos szerepet töltött be. Erre kevés időt szánnak az emberek, mert fáradságos elkészíteni és egyszerűbb megvenni a gyors változatot. Alkohollal párosulva rendkívül közösségteremtő a jelen korban, a fast food korában. Az eseményeket élőben ip kamerán keresztül követhették egy-egy budapesti, berlini és amszterdami galériában. A kamera non-stop működött.
Van egy alkotásom, ami csak időszakosan létezik, többször létrehoztam és megszüntettem. A fasírtokat az elkészítés során nem gömb alakúra formálom, hanem kocka alakura. A sütés során önmaguktól elkezdenek gömbösödni, és néhányuk egészen elfogadható gömbbé alakul. A kocka gömbösítésének hívom az eseményt. Még soha nem dokumentáltam.
Szeretem a disznóvágást és szerencsésnek is mondhatom magam mert sokszor részt vettem nagyapámnál ezen a rituális gyilkosságokon. Izgalmasnak tartom az ételek elkészítésének folyamatát. Egy szelet disznósajtról készítettem egy fényképet, majd digitálisan manipuláltam a képet. A szemmel megkülönböztethető struktúrákat úgy alakítottam át a kép szélein, hogy tapétaként használható, minden oldala mellé illeszkedik önmaga. Végteleníthető, gondolok itt a kolbászból van a kerítésre. Az eu-rban legend című videó animáció díszlete zöldségekből készült. Alapja az a városi legenda, hogy a rendszerváltás után a romániai munkások elindulnak nyugatra munkáért. De csak Bécsig jutnak, és a helyi parkokban laknak. Miután elfogy az ételük és a pénzük, megeszik a hattyúkat a parkok tavaiból. A történet végen az alkotók levest főznek a szereplőkből és a díszletből, majd elfogyasztják. A disznósajt pattern és az eu-rban legend is tavaly készült.
Pirított napraforgót feltörni és fogyasztani robotikusan nem egyszerű, ha nem figyelsz az élek miatt könnyen beleáll az ínyedbe. Ha finnyás vagy, meg se próbáld a pulykás grafikájút mert olyan koszos mint egy MÁV-os személykocsi. A vidéki nénikék adják a legjobbat és ők nem grammra hanem pohárra mérik. Az a tipikus érzés, valami lesz ebből, három-négy éve kezdődött. Kitalálni van időm, amíg kitermelem az alapanyagot gondolkozhatok. Érdekesnek találtam, mint alapanyag, ami utalhat egy társadalmi rétegre vagy egyéni pixillációra, újraépítésre. Majd kitalálom mire lesz alkalmas. Személyesebb, ha én eszem meg az összeset. Megtehetném hogy elmegyek egy Kazincbarcika-Bőcs futball meccsre és összesöprök 1 köbmétert. Egyébként a Barcika kiesésre áll az NB2 keleti csoportjában. Focimeccshez kötelező pirított napraforgót rágcsálni. Időszakos népszokás. Az újrahasznosítás és ingyen alapanyag jegyében, úgy gondoltam nem fogom kidobni a héját, elkezdtem gyűjteni. Nagyon fontos szempont a kis költségvetés, és ez majdnem ingyen van. Ekkor még érdekelt a meccs állása, ki-mit csinál, kit kellene lecserélni, más taktika, zónavédekezés, satöbbi. Nincs televízióm, a sporteseményeket az interneten nézem. A játék iránti rajongásom nem egyszerű nézőként jött létre.
Ezen a ponton meg kell szakítanom a gondolatmenetet, és tenni egy kis kitérőt. Sokáig igazolt futball játékos voltam, háromszor nyertem meg a Kazincbarcikai Futball Klubbal a korosztályos bajnokságot, a rengeteg éremből a legtöbb arany. Nyolc nemzetközi kupán szerzett arany, csapattársaimat külföldi focicsapatok vitték el próbajátékra, ami 1992 környékén nagyon nagy dolog volt, AC Milán, PSV Eindhoven. A foci bennem van. Középiskolában döntenem kellet merre tovább, hiszen a profi játékos teljes embert kíván. Abbahagytam, viszont a mai napig ezzel a sporttal elégítem ki a mozgás iránti vágyam és remek társadalmi tevékenység, esemény.
Visszatérek a szobor létrejöttének folyamatához. Később már nem érdekelt a meccs, passzívvá váltam iránta. Azonban egyre jobban érdekelt, hogy mit kezdjek a héjjal. Kicsit frusztrált a szaporodó mennyiség, elkezdtem gondolkodni, mit lehetne készíteni a héjból. Sokáig tartott mire ihletet kaptam, mi is legyen, ezért sok lett az alapanyag is. A mennyiség növekedésével párhuzamosan térben kitágulhattak a lehetőségeim. Elkezdtem 1:1-es, emberi léptékben gondolkodni. Ez az anyag nagyobb mennyiségben furcsa érzéseket kelt. Szokatlan, rendezetlen matéria. Az utóbbi egy évben már a meccs se kellett ahhoz hogy szotyizzak. A folyamatból kiesett, illetve elhagytam azt a részt, ami kiváltotta magát a folyamatot, a meccset. Ez a része már nem számít. Csak az emberi alak önmagában. Megmaradt a mozdulatom eseménynek, ahogy a számhoz emelem a kezemet. Önmagam, miközben szotyizok, és gondolkodom vagy elmerengek. Klasszikus mozdulat, klasszikus téma, kicsit másképp, ami nagyon hasonló Auguste Rodin A gondolkodó (1880) című szobrának mozdulatához, amelyben az akadémizmus találkozik a modernnel. Az én művem ennél jóval egyszerűbb, hétköznapibb; gondolkodó, természetes anyagból. Nem akar semmiféle magasztos eszmét képviselni. Talán csak újrahasznosít. Ruházata megfelel az otthoni szabadidős tevékenységekhez viselt funkcionális divatnak. Szabadidőruha. Atléta, többnyire a megviselt fajtából, ami csak játszásra jó, melegítő, semmi extra, papucs, természetesen mindegyik ruhanemű Kínából származik. Vajon ez egy reflexió a saját művészetemre? Az általam termelt hulladékból készítem el önmagamat, ahogy termelem a hulladékot. A szotyi héja jelképesen a művészetem? Ez egy időben és térben létrejött mőbiusz görbe? A szobor pontos méretét még nem döntöttem el, az első az 1:1-es arányú, a második kicsit nagyobb, de nem sokkal a valóságos mérettől. Például lehet hogy nagyobb lesz az 1:1-es mérettől és egy fehér kockán, vagy valós méretben egy fa thonet széken ül. A részletkérdések majd az adott pillanatban eldőlnek.